Lépések

A bejegyzés egy remek közös varrásról szóló beszámolóval kezdődik, Érsekcsanádon jártunk és varrtunk.
Évek óta működik együtt Kaposvár, Érsekcsanád és Csantavér, pici alkotó(rész)ként csatlakoztunk be mi is a konstellációba.
Már az is vadregényes volt, ahogy az elém gördülő akadályokat legyűrtem aznap reggel, végre megérkeztem és varrhattam táskát.......a sokadikat.
A táska története számomra Borcsa mamánál kezdődik, Marika mamán keresztül most Magdi tolmácsolásában végre összeállni látszik, lépésről-lépésre, mert hát a közös varrások a kapcsolatok kialakításáról és ápolásáról is szólnak, tudjátok, mint a fonóban.
Magdi anyus munkáját láthatjátok a képen, igazi, eredeti egyiptomi anyagból készült, sajnos a technika ördöge fekete/fehérben engedi csak mutatni. (Azok a kicsi és fürge és mindent elállítós gyerekujjak!)

Megtekintettük az érsekcsanádi foltkör munkáit, felelevenítettük tatabányai plázázásunk élményeit, visszautazott hozzám az indiánom Szerbiából, ahol második díjjal jutalmazták a festményszerűségét.
Marcsi megajándékozott egy szuper blogszülinapi táskamániás tatyóval, Rózsával pedig egymással szemben varrva, volt idő megbeszélni, hogy mi újság és összességében végre kimozdultam  a pillanatnyi és számomra egyenlőre homály fedte okok miatt kialakult letargiámból.

A családommal közös megegyezésben az övék volt a délután másik fele, biztonságos utakon, a 'kertek alatt' indultunk bringával fagyizni, majd irány a játszótér!
A Gombóc Artúr fagyizó előtt feszítve - mert tele a terasz vendégekkel -, egy száraz tűlevelekkel elfedett gödröcskébe sikerült lelépnem a bringáról és miután befordult a bokám és méltóságteljesen elvágódva betakaróztam a biciklimmel, eszembe jutott, hogy a nyakamba felcsúszott szoknyámat is meg kellene igazítanom.
Miután újra fogyasztani kezdtek az emberek és már nem volt hallható a kínos csend, a férjembe kapaszkodva elvánszorogtam a kórház lépcsőjéig (mert ott történt) és próbáltam nem szűkölni fájdalmamban a gyerek előtt.
Kaptam egy vigaszfagyit, bár adott pillanatban egy unicumnak jobban örültem volna, a pasasaim a játszóra én a baleseti sebészetre vánszorogtam be, legalább nem kellett sokat mennem.
El nem tört, részlegesen szakadt, rosszabbul is járhattam volna. Pár éve, esti kocogásom alkalmával sikerült tökkkkkkéletesen elszakítanom a másik bokám szalagjait, az brutális volt, ez csak kicsit.
Elmerengve a dolgaimon, elemzem, hogy mit üzen a sérülés, mert ugye véletlenek nincsenek. Kicsit rébuszokban beszélve: hogy rosszkor voltam rossz helyen, az biztos, hogy nem az az én utam, az is, hogy lépni fogok valamerre, az is. Persze önmagában az is tanulságos, hogy valaminek történnie kell, hogy leüljek mindezeken elgondolkodni, szóval ma léptem és meglépek, most kezdtem.